PoliTech

Nem vagyok közgazdász. A matematikához sem értek. Sőt. Kifejezetten írtózom mindkettőtől. Hogy miért? Talán valami gyerekkori trauma, egy rossz álom, amiben prímszámok vesznek üldözőbe a GDP sötét erdejében. Vagy egyszerűen a tény, hogy számomra ingoványos talaj, ahol könnyen belefuthatok egy hülye elszólásba. Igazából lényegtelen. Ám ennek ellenére jómagam is elgondolkodtam az utóbbi időben gazdaságról, kapitalimusról, államról, na meg a nagy válságról.

Korábban úgy hittem, hogy a kapitalizmus jó. Hogy az állam helye a sufniban van, és csak akkor kell elővenni, amikor gond van. Mint a Chemotox, pihen egy sötét sarokban, de ha jön a légy, majd jól kinyírja, és visszamegy aludni. A szabad piac is jó, amit nem korlátoznak szabályok a szükségesnél jobban. Meg jó, hogy az ember annyira viheti, amennyire csak tudja. Persze tudtam, hogy vannak vesztesek. A kérdés csak az, hogy mennyien, és milyen mélyen. Mert vesztesek mindig vannak. A példákat tekintve azonban egy kapitalista demokráciában sokkal kevesebben és jobb életkörülmények között, mint a diktatúrák bármelyikében - és most tekintsünk el egy-két olajországtól.

Aztán jött a nagy válság. Egyenlőre kis "v"-vel. válság, csak így. Az emberek pánikolni kezdtek, és a kapitalizmus vált a főbűnössé. Előjött a Chemotox, és okádja a mérget mindenfele. Bankokat vásárol fel, meg hitelintézeteket, meg Izlandot. És közben megpróbál meggyőzni, hogy ő neki most tényleg itt kell lennie, de majd visszamegy a sufniba, ha végzett.

Hiszi a piszi.

Mert most eljött a vesztesek ideje. Hirtelen sokan lettek, és kárpótlást akarnak. A politika pedig ráérzett, hogy a vesztes könnyebben aktivizálható, mint a nem vesztes. Hogy ez egy kiváló szavazói réteg. Nem akar sokat, csak elégetni a bűnöst (nyilvánosan, látványosan), na meg persze egy kis szociális támogatást. Így most mindenki fossa a szót, kivétel a kapitalisták. Ők hallgatnak, mert be vannak szarva. Félnek a máglyától. De a nem kapitalistáktól most jönnek a megoldási javaslatok. Ez az ő idejük.

Adócsökkentés, adóemelés, járulékcsökkentés, kiadáscsökkentés, kamatemelés, állami beavatkozás, segély, támogatás, bérbefagyasztás, ingyen sör.

Ahányan vannak annyi féle megoldást kínálnak. És tudjátok mit? Nem feltétlenül mondanak hülyeséget. Oké, ez most így furcsán hangzik. De még kevés tudásom ellenére is azt mondom, hogy a gazdaság nem olyan, mint a matematika. Nem csak egy módon lehet megoldani az egyenletet. Ha így lenne, néhány ember megtanulná a tutit, és nem lenne gazdasági válság, mert a bölcsek rögtön tudnák mit kell tenni.

Több megoldás is van. A nagy kérdés: kik a vesztesek? Igen, visszajutunk ide. Mert ez a legfontosabb. Tegnap este hallgatom a rádiót, MSZP-s politikus: "Nem elképzelhetetlen egy átcsoportosítás az adórendszerben". WTF??? Nem adót csökkent, hanem átcsoportosít. Ergó, mások lesznek a vesztesek, mint eddig. De mehetünk messzebbre is. USA. Szegényeknek csökkentsük az adót, vagy gazdagoknak? Ugyan az a szitu. Pénzre ugyanis szükségük van. Persze adót lehet csökkenteni, ha kiadást csökkentünk. De annak is van vesztese. Vagy a közszolga, aki nem kap fizetésemelést meg 13. havi (sic!) fizut, vagy a színházigazgató, aki kevsebb támogatást kap, vagy a pék, aki elveszíti a kedvezményeit. Itt is vannak vesztesek.

A fő ideológiák persze itt térnek el. Más veszteseket szeretnének látni. A kommunizmus vesztesei a gazdagok. A konzervativizmus és a liberalizmus vesztesei azok, akik nem tesznek eleget saját sorsuk irányításáért, bár a konzervatív neki is segít a közösségen keresztül. Oké, ezt nagyon leegyszerűsítem, de most ez a lényeg. Mert ha a kapitalisták hallgatnak, akkor előjönnek a kommunisták, meg a kicsit kommunisták, meg a szociáldemokraták, meg a többi hülyegyerek. És majd jól megadóztatják a gazdagot. És amikor rájönnek, hogy a gazdag bár korábban sok pénzt termelt, de magas adóval csak keveset termel, akkor megadóztatja a kevésbé gazdagot. És akkor rájön, hogy hát a szegény ember rá szavazott, de a szegény ember kevés pénzt termel. És abból nem lehet államot eltartani.

Először persze felvesz majd nemzetközi hitelt, ahogy tette azt Kádár is. Tolja maga előtt a következő válságot, de csak ideig-óráig. Aztán rájött, hogy nyakáig ér a fos. Már a száját se meri kinyitni, hogy "ne az emberek fizessék meg", mert fél, hogy befolyna rajta valami. És akkor megint előjön a kapitalizmus. Megbocsát majd, mert ez neki a szokása. Hülye szegény, de szeretjük. Nem az a természet, aki jól seggberúg. Inkább leültet a sarokba, hogy tessék már elgondolkozni, te buta szocializmusféleség.

Time out!

És akkor kezdődik minden előről. Na ez az, amit meg kéne spórolni. Rá kell jönni, hogy a kapitalimus nem a legjobb, de a legjobb választható. Olyan, mint a demokrácia (bocs a plágiumért). Nem csak, és nem elsősorban a kapitalizmus hibája, hogy ide jutottunk. Emlékszünk még egy évvel ezelőttre? Néhányan nagyon sok pénzt akartak csinálni sok pénz helyett. Veszélyes hitelt adtak és vettek fel. Ők voltak, akik nagyrészt ezt elindították. Játszottak a hitellel, és egyszer csak kiderült, hogy nincs fedezet. Persze Ők csak kevesen voltak, de nagyok. Könnyű rájuk kenni a balhét. De mi is hibásak voltunk. Mert tápláltuk a szörnyű mániájukat. Plazmatévét vettünk hitelre, karácsonyra. Meg rohadt nagy kocsit - még jó, hogy a harmadikat a gyereknek. Meg amit csak lehetett. Fogyasztani akartunk, bármi áron. És ezt fizetjük most meg.

Az igazság az, hogy mindenki hibázott itt. Kicsit a kapitalizmus is, mert nem pofozott fel idejében. De legfőképpen a humán faktor az, ami a gödröt ásta. A megoldás tehát nem az, hogy lefejezzük a kapitalizmust. Arcfelvarrás nem árt, kicsit emberarcúvá tenni, hogy úgy mondjam. De szükségünk van rá. Ha ezt most nem is látjuk, rájövünk majd néhány év múlva, amikor eljön, hogy kihúzzon a szarból.

 via The Economist